Sziasztok! Meglepődnék, ha közel 4 év után is lenne olyan, aki emlékszik a blogomra és elolvasná a folytatást, de semmi sem lehetetlen. Erre a kihagyásra nem mondanék inkább semmit sem. Csak olvassátok és élvezzétek! Komizni és osztani ér! INDÍTSUK BE ÚJRA A BLOGOT! Osszátok Facebook csoportokban és ahol csak tudjátok! Puszi, jó olvasást!
- Jó reggelt kincsem! -hallottam anyukám köszöntését,mikor kinyitottam a szemem. Szemhéjam még mindig rettentő nehéznek bizonyult és a fény ami egyenest a retinámat égette arra ösztönzött,hogy újra fedjem le szemeim.
- Hány óra? - egy órát kerestem a szobában,de sehol sem leltem.
- 15:39. - nem volt óra a szobában. Megint segített az elektronika. Háleluja okostelefon.
- Az nem is reggel. -ahogy ezt kimondtam a napsugarak utat törve vágtak át az ablakon keresztül egészen az ágyamig. Éreztem,ahogy gyenge karomat és arcomat melegítik a fényoszlopok. Édesanyám meg se szólalt,csak fürkészte tovább tekintetem. Csodálkozott,hogy egyetlen lánya még életben van,mondjuk ezen én is. - Mond csak, meddig kell még itt lennem?
- Ro,most hoztak be.Tegnap volt a baleseted. Még minimum 3 napig itt kell feküdnöd. - érthetetlenül nézett rám. Egy sóhaj közepette levetettem róla pillantásom,majd az ablakra meredtem,ahonnan már nem sütött be a nap.
- Szörnyen unatkozok. Nagy bajom nincs,csak a karom fáj....meg a lábam,de ezek mindennaposak is lehetnek. Máskor is túléltem már. Most is túl fogom.
- Rockel, ide figyelj. Szerintem örülnöd kéne, hogy nagyobb bajod nem esett. Újra dolgozni akarsz? Hajkurászni a bűnözőket? Nem kislányom,1 hónapig szó sem lehet róla. - a szigor amit most kaptam tőle, csak azért volt, mert félt. Tipikus, nem tudja felfogni, hogy felnőtt vagyok és nem parancsolgathat.
- Anyu, ha tetszik, ha nem 19 éves vagyok. Már nem te döntesz a sorsomról. - mélyült el a hangom. Azt a mérges pillantást amit anyu szemeivel mutatott felém, egy kisgyereknek se kívánom - Persze, bent maradok a kórházba ameddig kell, de dolgozni fogok.. - hiába harcoltam, nézése nem gyengült - vagy esetleg várhatok egy hónapot míg jobban leszek. - ahogy kimondtam,elmosolyodott, adott egy puszit a homlokomra, majd motyogott valamit és kiment az ajtón. Valami '..egy pillanat és izé,hozok kávét' féleség volt. Imádom, ha azt se tudom miről beszél. Alig vártam, hogy megint Steve-t lássam. Furcsa volt amit beszélt a múltkor. Mi is volt a neve..Harold..Henry? Neeem..Jajj tényleg Harry! Szóval Harry. - Hűű! - esküszöm ahogy csak rá gondolok erre a névre, a szívemet furcsa bizsergés járja át és kiráz a hideg. Hirtelen a nagy gondolkodásokba kiszáradt a szám. Legalábbis most vettem észre, hogy egy sivatagot érzek a nyelvemmel. Innom kéne. Igen, ez a legjobb amit eddig ma kitaláltam. Az a narancslé vagy mi, a szekrényen van. Csak oda kell érte nyúlnom. Egy karnyújtásnyira van..Gyerünk Ro..Gyerünk..Éés
- Aaaa te jézusom! - egyik pillanatban az ágyon most viszont a padlóra kerültem. Úgy látszik nem elég hosszú a karom. A gépek sípolni kezdtek, mert a kábelek leszakadtak rólam. - Basszus - alkaromra támaszkodva próbálok felkelni, de nem bírom így elnevetem magam.
- Jézus Krisztus! Te jó Isten! - édesanyám hangját szerintem a kórház másik felében is hallani lehetett. - Ro, kicsim jól vagy? - míg anyu segítségre tartó karját megfogtam két nővér és egy doktor rohant be a terembe.
- Mi történt itt? - nagy hevességgel mondta ki a szavakat a doktor úr. Vagy négyen segítettek egyszerre felállni, majd vissza feküdni az ágyra.
- Leestem az ágyról. Minden oké. - válaszoltam, majd megdörzsöltem a könyökömet.- Fenébe!
- Csak egy kis horzsolás!- mosolyogva nyugtatgatott az egyik nővér, aki igazából férfi. Inkább az ápoló szó illik rá. Vércseppek folytak le alkaromon, míg le nem törölték azzal az undorító szúrós szagú fertőtlenítővel. A szemem amúgy akaratlanul is megakadt a nővéren..izé..ápoló férfin. Alig múlhatott el 21 éves. Helyes volt..ohohóóó anyám, több mint helyes. Ahogy visszakötötték belém azokat a drótokat a gép megint rendesen mutatta a szív dobbanásaimat. Vagyis kicsit gyorsabban.
- Jólvan, azt hiszem itt minden rendben. Hagyjuk is pihenni a kis beteget. - egy gyors mosoly következtében eltűnt a doktor és a nővér (tényleg nővér, nő nemű volt!!!) az ajtó mögött. Az a helyes pasi az ápoló még ott maradt, felszedte utánam a levert cuccaimat. De rendi:). Ezután a kis akció után elszenderültem, de az a botrányos fertőtlenítő még mindig csípte az orrom.
Valamikor, talán 8 fele kelhettem fel. Aha, van órám, biztos anyu hozta be. Igen, stimmt 20:12 perc. Iszonyatosan kell pisilnem. Asszem megkellene keresni a wc-t..
- Lám, hát felébredtél még ma Csipkerózsika? - jött a hátam mögül a hang. Nem ijedtem meg, ezer közül is felismerem édes, drága barátnőm hangját, Steve-jét.
- Muszáj. Pisilnem kell. - tápászkodtam fel az ágyról, keresve a lábammal a papucsomat.
- Segítsek? - pattant fel ő is karját nyújtva.
- Hát, megmondhatnád merre van a wc.
- Ohh, VIP szobád van. A legtöbb szobában nincs wc, de a tiédben van, szóval rögtön jobb oldalt. - mutatott egyenesen előre a kezével.
- Köszi, innentől oké. - még csak most vettem észre, hogy csak az infúzió van rám kötve. De jó. Tologálnom kell magammal ezt a vasrudat. Visszatérve az ágyamhoz, leültem, majd Steve felé fordultam.
- Mond csak..
- Hmm? - nézett rám nagy szemekkel.
- Miért nem emlékszem Harry-re? - épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, mikor Greg lépett be az ajtón egy csokor virággal és egy lufival a kezében.
- Na hogy van a kis beteg? - mosolyogva jött felém, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jaj el sem hiszed milyen fáradtan! - nagyon örültem, hogy végre láthatom. hiányzott, pedig biztosan nem rég találkoztam vele.
Rá pillantottam a csokorra.
- Ja, ez a tiéd. - nyújtotta mosolyogva.
- Csokit nem is kapok? - kiskutya szemeimet vetettem be.
- Na de Ro, úgy ismersz? - majd előhúzott széles mosollyal egy tábla csokit a kabátja belső zsebéből. - Egyenlőre ennyit, hogy el ne hízzál! - tette le közben a szekrényemre.
- Ennyire nem kéne figyelmes legyél! Nyugodtan bevásárolhattál volna egy hordóval is!
- Tudom én, de sajnos a bank azt mondta csokira nem adnak hitelt. Pedig eskü bevetettem mindent, - ült le az ágyam szélére egy almát felkapva, majd azt elrágcsálva beszélt hozzám - mondtam, hogy egy beteg kislánynak vinném a kórházba.
- És így sem engedték? Pedig a kislány szót is bevetetted. - közben kapkodva bontottam ki a csokimat. - Hmmm, Isten áldása. - az ízlelőbimbóim csak úgy megadták magukat. Imádom a csokit. Egy negyed óráig még viccelődött Greg a csokival kapcsolatban, elmondta, hogy egyszer egy csokit egy nyári napon egész nap a zsebében hagyott, órák végére a suliban pedig valaki észrevette és azt hitték, hogy bekaksizott.
- Ne mondj több ilyet kérlek, így is fáj a mellkasom! - simogattam közben a mellkasomat. Hirtelen csend lett. - Steve.. - újra a boci szemeit fürkésztem - mit is akartál mondani Harry-ről?
- Harry? Ki az a Harry? - kérdezte meglepődötten.
- Hát..öö..senki? Talán összetévesztettem Henry-vel? Haha, tudod a sráccal az utcámban. Azttt hiszem szerelmes beléd. - mondta zavarodottan, ide-oda kapva tekintetét köztem és Greg között.
- A 9 éves kis Henry-re gondolsz, akinek az anyukája katona? - néztem rá totál meglepődéssel. Mivaaaaan?
- Jajajaja, igenigen. Henry-t akartam mondani. - mondta, majd kapkodni kezdett táskája és kabátja után. - Most viszont mennem kell, apám kinyír, ha nem érek haza fél tízre. Puszit nyomott a homlokomra, majd kiviharzott, de az ajtóból még egy " Gyógyulj meg! " mondatot megengedett magának. Visszanéztem furán Gregre, aki már vagy fél tál sós mogyorómat felette.
- Mivan vele? Valamiről tudnom kéne?
- Nem tudok róla. De ahogy Steve-t ismerem, semmi sem lepne meg. - karórájára pillantott - Uhh, viszont most nekem is rohannom kell. Konferenciát tartunk. - ő is felkapta cuccát, majd az ajtóhoz sietett.
- Konferencia? Nem kéne nekem is ott lennem?
- Majd elmesélem mi volt! - ez volt az utolsó mondata mielőtt becsapódott mögötte az ajtó.
Mi a fene van ma mindenkivel?
